Hitelesen a cápákról egy tengerbiológus tollából. A cápák sokfélék lehetnek, például gyönyörűek, kecsesek, félelmetesek, de egyfélék biztosan nem, tökéletesek. Attól, hogy nem tökéletesek még ugyanolyan tiszteletet parancsolók és ugyanúgy szeretne merülni velük a búvár.

A cápákról nagyon nehéz jó cikket írni. Na, nem azért, mert nem eléggé érdekesek, hanem azért, mert két homlokegyenest ellenkező érzést váltanak ki az emberekből. Az egyik véglet az, hogy a cápák vérszomjas, kegyetlen ragadozók, akik terrorban tartják a békés tengeri élőlényeket (természetesen ide értve a fürdőzőket, a szabadtüdősöket és búvárokat is). A másik véglet pedig az, hogy a cápák meg nem értett jófejek, akiknek egyetlen vétkük van csupán, a nagyon rossz marketing, és ők is megérdemelnének néha egy kis baráti cirógatást egy bátorságpróbát kiálló (= ostoba) búvártól. Általában e kettő végleten mozognak a félanalfabéta újságírók és egyben önjelölt tengerbiológusok által jegyzett cikkek. (Félanalfabéta az, aki ugyan tud írni és olvasni, csak éppen nem érti, hogy mit ír és olvas). Én viszont értem, hogy miért írnak így. Azért, mert a mai információdömping világában olyan magasan van az emberek ingerküszöbe, hogy csak szenzációval tudják átlépni. Pedig lehet tudományos igényességgel szórakoztató módon információt átadni, lásd David Attenborough, Gerald Durrell vagy a magyarok közül Széchenyi Zsigmond.
Szóval a fent említett nagyokat példaképnek tekintve, kardot rántva indulok csatába a hiteles tengerbiológia keszkenőjéért. Ennek megfelelően árnyalni szeretném egy kicsit a fenti kétféle hamis képet, és inkább a tudományos tényekre támaszkodva mutatnám be a cápák érdekes tulajdonságait.

Óceáni fehérfoltos cápa merülés búvár | Neptun Dive Center
"Na most kergeti, vagy nem kergeti?" (Fotó: Kövér Csaba)

Meglepett, hogy az egyik alkalommal, amikor Tengerbiológia Haladóknak tanfolyamot tartottam búvár és nem búvár érdeklődők számára, azt kaptam meg, hogy én valójában nem is szeretem a cápákat. Pedig semmi más nem történt, csak a tökéletlenségeikre is felhívtam a figyelmet. Ez elgondolkodtatott. Aztán rájöttem, hogy azok, akik imádják a cápákat, személyes sértésnek veszik, ha valaki kritikával illeti őket, például a testfelépítésüket. Az emberek általában azt hiszik, hogy az élőlények tökéletesen alkalmazkodtak a környezetük kihívásaihoz, és emiatt például a cápák is tökéletes ragadozók. Ez szimpla tévedés. A cápáknak, mint minden élőlénynek rengeteg evolúciós hibája van, de ettől még szépek, érdekesek és figyelemre méltóak. Én, mint kutató biológus (tengerbiológus) ugyanolyan szépnek és érdekesnek tartom a zanzibári őserdőben talált kaméleont, mint egy budapesti hétpettyes katicát. Szerintem ugyanolyan csodálatos egy trópusi tigriscápa, mint egy adriai vörös zsákállat. Természetesen el tudom fogadni, hogy valaki megszállott cáparajongó, és észre sem veszi a mellette táncoló ajakoshal ivadékot, vagy él hal a delfinekért, bálnákért, és közben hidegen hagyja egy lökhajtásos medúza kecsessége. Ezzel semmi gond nincs, nem kell mindent egyformán szeretni. (Én például nem szeretem a palacsintát, s ezzel osztatlan meglepetést okozok minden vörös-tengeri szafarinkon.) Csak ne essünk tévedésbe. Nem lesz senki és semmi tökéletes attól, hogy nagyon szeretjük. Szeressük a hibáikkal együtt őket, például a cápákat is.

Fehérfoltos szirticápa merülés búvár | Neptun Dive Center
Klasszikus heterocerk farokúszójú fehérfoltos szirticápa. (Fotó: Révész Nikolett)

Mégis milyen hibája lehet, egy több tízmillió éve sikeresen fennmaradó ragadozó csoportnak? Amire gondolok az például az aszimmetrikus farokúszó. A legtöbb cápafajnál (de nem mindegyiknél – erre később még visszatérek) a farokúszó felső lebenye nagyobb, az alsó pedig kisebb. Ez az úgynevezett heterocerk farokúszó, ahol a gerincoszlop csupán a felső lebenybe nyúlik bele, az alsóba pedig nem. Ez az aszimmetrikus farokúszó pedig evolúciós hiba. Gondolkodjunk el egy kicsit, ki látott már olyan hajót, melynek hajócsavarja aszimmetrikus lenne? Két nagy lapát, meg egy kicsi? Ugyan kérem, nincs ilyen. Miért? Mert ha nem egyenletes erőt adnak le a hajócsavar lapátjai, akkor forgás közben a hajócsavar remegése szétveri a hajó tengelyét, és az kitörik. Ez pedig a matróz álmoskönyv szerint rosszat jelent.
Sűrű közegben való, hosszútávú gyors úszáskor különösen fontos a szimmetria. A cápák esetében a farokúszó egyenletes húzáskor a felső lebeny nagyobb erőt fejt ki, mint az alsó, azaz az állat teste folyamatosan lefelé mozogna. Persze egyik cápa sem szeretne iszapos orral szégyenkezve az aljzaton kúszni-mászni, mint egy közönséges laposféreg, ezért egy ügyes trükkel megoldották a korrekciót. Mégpedig úgy, hogy a mellúszóik nagyok, lefelé állnak, és mint a repülőgépek szárnyai hatalmas felhajtóerőt biztosítanak. A farokúszó lefelé hajt, a mellúszó felfelé húz, a végeredmény pedig egy gyönyörű harmonikus úszás. Azaz, amit elront a farokúszó, azt helyrehozza a mellúszó. Egyszóval tökéletesen működik a gyors, horizontális úszás is. Ez messze nem azt jelenti, hogy a cápák tökéletesek! Ez azt jelenti, hogy alkalmazkodtak a kényszerű kihívásokhoz.

Dajkacápa farokúszó | Neptun Dive Center
Az alsó farokúszó lebeny szinte eltűnt a fenéklakó életmódú dajkacápánál.

Viszont azt is jelenti, hogy energiapazarlás esete áll fenn, ami a mai világban (meg úgy általában az élővilág evolúciójának négymilliárd éves világában) a hét főbűn egyike. Persze ez a kicsi plusz energiaigény nem nagy gond azoknál a cápafajoknál, amelyek egész életüket az aljzaton heverve töltik el (pl. dajkacápák), vagy azoknál, amik mást sem tesznek, csak hetykén fel s alá cirkálnak, viszonylag kis távolságokat beúszva néhány korallszirt mellett (pl. szirticápák). Azoknál viszont, akik óriási vándorutakat, akár 10.000 km-t tesznek meg gyors úszással, ez a minimális energiapazarlás sem megengedhető. Ennek megfelelően ők elkezdték megnövelni az alsó faroklebenyüket, csaknem akkorára, mint a felsőt. Erre szép példa a minden búvár által áhítattal emlegetett nagy fehércápa, vagy a sebességrekorder makócápa fajok.

Nagy fehércápa Dél-Afrika | Neptun Dive Center
Egyforma nagyságú a farokúszó felső és alsó lebenye egy nagy fehércápánál.

Szeretném megelőzni, hogy felbőszült cáparajongók egy holdtalan éjszakán bunkósbotokkal megkeressenek, így hangsúlyoznám, hogy minden hiányosságuk ellenére szerintem a cápák fantasztikusan érdekes csúcsragadozók. Sok száz cápával merültem már eddig, és még mindig lenyűgöz a velük való találkozás.
A kákán is csomót kereső olvasóim (plusz a félanalfabéta újságírók) most rögtön azt vethetik a szememre, hogy milyen tudományos cikk az, amelyikben nincsenek megadva a fajok tudományos (latin) nevei. Erre védekezésképp csak azt tudom mondani, hogy a blogom „Tengerbiológia hitelesen” bejegyzései tudományos igényességgel készülnek, de nem tudományos cikkek. Másrészt az hoznám fel mentségemre, hogy a búvártúrák szervezése mellett az ELTE-n tengerbiológiát is oktatok, és ott az a mondás járja, hogy minden egyes latin név megfelezi a következő előadás hallgatói létszámát. Ennek megfelelően, ha lehet, én is kihagynám a tudományos neveket. Főleg azért, mert ha csak egy ember olvasná el a cikkemet, akkor annak nem szabadna villamos közelébe mennie egy jó darabig.

(Folytatás következik. Ebben valószínűleg a cápák világon egyedülállóan kifinomult szaglásáról lesz szó. Arról, hogy száz kilométer távolságból is kiszagolják a vért. Ja, vagy mégsem?!)