Előző blogbejegyzésem folytatásaként most azt fogjuk megvizsgálni, hogy a cápák miképpen és milyen távolságból érzékelik a zsákmányukat. És ez miért nem úgy zajlik, mint ahogy azt az átlag borivó tengerparti nyaraló elképzeli.
A fent említett átlag borivó (nevezzük most Tádénak, mert egyetlen ilyen nevű embert sem ismerek, és így a sértődés veszélye nélkül cinkelhetem) elmegy egy tengerpartra. Teljesen mindegy, hogy milyen tengerpartra megy, mert cápák minden tengerben előfordulhatnak (kivéve persze a Holt-tengert, ugyanis az összes cápa, mely oda akart költözni a túl magas sótartalom miatt megholt, így lett a név is). Szóval hősünk, Tádé megjelenik a tengerparton, pálmafás kis hűtőtáskával a kezében, melyben vész-sörkészlete rejtőzik a szomjanhalás ellen. Magával hozza csíkos törölközőjét, leteríti, majd négy sarkára követ rak, hogy ne vigye el a szél, miközben ő a tenger habjait szeli majd. Hawaii-mintás fürdőgatyára vetkőzik (mert ez nem egy nudista strand), és lelkesen a vízbe indul. Már bokáig gázol a tengerben, amikor baljós gondolata támad. „Hohohó, mi van akkor, ha egy cápa épp itt ólálkodik?” Rögtön vissza is lép, és elkezd töprengeni.
Megpróbálja felidézni, hogy mit látott a tévében, mi is vonzza a cápákat? Ja, megvan, a vér, meg a vizelet, persze, hiszen világrekorder a szaglásuk! „Túljárok én az eszeteken, ti uszonyos fenevadak” – gondolja. Körülnéz, aztán irány a strand WC. Tádé hamarosan visszatér, néhány dekával könnyebben, s alaposan végig vizsgálja magát, hogy nem lát e valamiféle sebet. Megkönnyebbülten sóhajt egy nagyot, se vizelet, se vér, remek gyerünk befelé! Már térdig jár az óceánban, amikor eszébe jut, hogy a víz átlátszó, és ezek a nyomorult halszörnyetegek jól látnak, messziről kiszúrják a nem oda illő színeket. Hősünk ismét megtorpan, végig néz magán, s szomorúan konstatálja, hogy bizony keze, lába pecsenyepiros, diszkrét sörhasa meg hófehér. Ajaj, nem lesz ez így jó! Visszaballag atombiztosan rögzített törölközőjéhez, s a vész-sörkészlet mellől kihúz egy „Bronzalmas csillogás” fantázianevű (100%-ban természetellenes anyagokból készült) barnítókrémet, s adonisz testét egyenletesen végig keni. Hamarosan úgy néz ki, mint egy bölcs amerikai államfő reggeli sminkje után.
S hogy hibátlan legyen az álca, testére ide oda némi homokot, s a hordaléksávból szerzett kevéske algát ragaszt. Immár tökéletes a cápák elleni védekezés. Szaglásukat becsapta, hiszen ingerlő szaga semmi, látásukat átverte, mert színe, mint egy rothadó moszatszőnyegnek, s ennyi elég is, mivel a szerencsétlen porcoshalaknak nincs fülük. Boldog hősünk, Tádé, berobog a tengerbe, s délceg kutyaúszással szelni kezdi a habokat. Egy perc múlva azonban megjelenik alatta egy lustán úszó cápa, mire hősünk kapát, kaszát s fürdőnadrágot eldobva a partra menekül. S most jön a kérdés. Hol tévedett Tádé? Ez természetesen egy költői kérdés, melyre a Tisztelt Olvasónak nem kell válaszolnia, mert megválaszolom én.
Példánk hőse ott tévedett, hogy azt hitte a cápáknak nincs füle. Pedig van. Még mielőtt a Tisztelt Olvasó fölhördülne, s tengerbiológus-verő bunkósbotja után kapna, mert ki látott már füles cápát, sietve megjegyzem, hogy külső fülük valóban nincs, ellenben belső fülük van. Sőt ezzel remekül hallanak. A külső fülnek, mely a szárazföldön a hanghullámok jobb hatásfokú befogásában játszik szerepet, a vízben jelentős hátránya lenne. Na persze nem azért, mert a La Paz környéki fókák betegre röhögnék magukat egy denevérfülű cápán, hanem azért mert jelentősen rontaná az úszó test közegellenállását a vízben. Magyarul több energia kellene az úszáshoz, ez pedig energiapazarlás volna, ami viszont nagyon nem válik az élőlények javára. Így a halaknál (beleértve a cápákat is) nem alakult ki külső fül, egyszerűen azért, mert túl sűrű a közeg, melyben élnek. De ettől még hallanak, sőt nagyon is jól hallanak!
Szóval Tádénk hiába küszöbölte ki a szaglást és a látást, a kutyaúszással olyan rezgéseket keltett a vízben, melyet a jó távol cirkáló cápa a belső fülével felfogott (azaz meghallott), és elindult megnézni mi lehet az? Miért olyan lényeges a hallás a cápáknál? Sajnos a megértéshez kell egy kis fizika. A hanghullámok terjedési sebessége a közeg sűrűségétől függ (meg persze a hőmérsékletétől is, de ez most nem fontos). Leegyszerűsítve, a levegőben a hang terjedési sebessége kb. 340 m/s, azaz kb. 1.200 km/h, míg a vízben ugyanez kb. 1.500 m/s, azaz kb. 5.400 km/h. Tehát 1 másodperc alatt a hang 1,5 km-t tesz meg a tengerben! A vízben a hangok remekül terjednek, és nagy távolságra eljutnak, emiatt kitűnő információhordozóként szolgálnak. Vétek lenne kihagyni ezt a lehetőséget a zsákmány távoli felfedezésére. Ezért hallanak jól a cápák.
És mi van akkor a többi érzékszervvel? Szaglás, látás? Természetesen azokat is használja a ragadozó, csak eltérő távolságból. Ez itt a lényeg, amit meg kell értenünk. A cápa minden érzékszervének megvan a maga ideális hatósugara, amelyen belül használni fogja. Egyik sem fontosabb a másiknál, mindegyiket használja a zsákmányszerzésnél, csak más és más távolságból. Vegyük ezeket sorra úgy, hogy előbb a legtávolabbra ható érzékszerveket taglaljuk, és utána az egyre kisebb hatótávolságúakat.
1. Hogyan hallanak a cápák?
Ezt már alaposan kiveséztük. Most már tudjuk, hogy a cápáknak van belső füle, mellyel remekül meghallják a zsákmány által keltett vízrezgéseket. Hatótávolsága úgy max. 2 km lehet, ami azt jelenti, hogy ez az az érzékszerv, mellyel a legnagyobb távolságból észre tudják venni a zsákmány által kibocsátott jeleket. Sokkal távolabbról működik, mint például a szaglás! Például, ha valaki Sipadan környékén, a világ leghangulatosabb búvárbázisáról a búvárlifttel bemegy a vízbe, akkor azt a Mabul-sziget partjainál lévő cápa már 1 másodpercen belül tudja! A cápáknak a belső fül adja meg az irány, hogy merre kell elindulni. Aztán ahogy közelednek a hang forrásához más és más érzékszerveik veszik át az irányítást. A hallás után a szaglás jön.
2. Milyen a cápák szaglása?
Számos mendemonda van a cápák természetfeletti jó szaglásáról. Tádénk például azt hiszi, hogy egy cápa kilométerekről kiszagolja a vért és a vizeletet. Ez így nem igaz, bár a cápáknak valóban remek szaglásuk van. De mennyire, tették fel a magukban a kérdést a tengerbiológusok. Leültek kedvenc kocsmájukban, s két pofa sör között eltöprengtek, aztán kitaláltak egy kísérletet.
Legelőször is kijelöltek néhány, part közeli régióból származó cápát (természetesen szigorúan önkénteseket), aztán a fejükbe, egészen pontosan a szaglólebenybe jópofa elektródákat szúrtak, amelyek elvezetését egy mérőműszerbe dugták. Ezután a kísérleti egyedeket a hátukra fektették egy csinos kis kalodában, egyrészt, hogy nem mocorogjanak, másrészt, hogy felfelé legyenek az orrnyílások. Ezt követően egy pipettából (cseppentőből) meghatározott koncentrációjú aminosav (egy fontos fehérje alkatrész) oldatokat cseppentettek az orrukba. Mivel a cápák orra egy-egy U alakú járat, és tüdejük sincs, így kitüsszenteni nem tudták a nyomorultak. Ellenben agyi aktivitást mutattak, ha az illatanyag koncentráció elég magas volt ahhoz, hogy érzékeljék, azaz kiszagolják.
Ezzel a szép kísérlettel egészen pontosan meg tudták állapítani a cápák szaglásának finomságát. Az jött ki, hogy 1 csepp illatanyagot megéreznek 1 milliárd cseppben (=1 ppm koncentráció, hogy tudományosak legyünk). Na, ez azért nem olyan rossz - kapja fel a fejét a Tisztelt Olvasó - akkor meg mit beszél itt össze-vissza a cápák rossz szaglásáról, kedves blogszerző, he?! Bocsánat a közbeszólásért, de én soha nem mondtam, hogy a cápák szaglása rossz. Én egészen pontosan azt mondtam, hogy a cápák szaglása nem olyan kiemelkedően jó a vízi világban, mint amilyennek hiszik az emberek. És ezt be is tudom bizonyítani.
Ugyanis a fent említett tengerbiológusok nem elégedtek meg két pofa sörrel, hanem másnap rendeltek még kettőt. Sőt az újabb kortyolgatás közben rájöttek, hogyan fejlesszék tovább a kísérletet. Mert ez az 1 ppm érzékenység valóban remek, de milyen lehet, mondjuk egy nem cápa szaglása, aki ugyanabban az élettérben él? Rögvest kapták is összecsukható zsebpecájukat, s némi lógatás után hamarosan a laborba loholtak egy fűrészes sügérrel, aki csak pislogott, mint hal a szatyorban. Főleg az után, hogy őt is befogták a cápakalodába, ő is kapott jópofa elekródákat, meg némi aminosavval megspékelt orrcseppet. Aztán jöttek a jelek. Na, nem az űrből, hanem a sügér agyából. És mi derült ki? Hát az, hogy ez a fűrészes sügér, akinek annyi köze van a cápákhoz, mint nekem a kriketthez, pontosan ugyanolyan jó szaglással bír, mint a cápák! Puff neki! Akkor ennyit a világbajnok orról!
Tehát leszögezhetjük, hogy a cápáknak kiváló szaglása van, de semmivel sem jobb, mint egy azonos élettérben élő csontoshalnak, például egy fűrészes sügérnek. Hozzá kell még tenni, hogy a nyílt tengerben élő cápafajoknak ennél érzékenyebb lehet a szaglása azért, mert a part közeli régióban túl sok az inger szaganyag, és egész egyszerűen nem éri meg finomabb orrot kifejleszteni. A túl sok befogott inger már zavaró. Például, ha én a Tengerbiológia Mesterfokon tanfolyamon a Földön kívüli életről mesélek, és ugyanekkor megérkezik oda egy UFO, az már túl sok inger, hogy fenn tudjam tartani a figyelmet.
Szóval ezt a kiváló, de nem egyedülálló szaglást kb. 500 m távolságból tudják először használni a cápák. Természetesen ez erősen függ a vízáramlás irányától is. Hasonlítsuk csak össze ezt a távolságot a hallással. Ott kb. 2.000 méterről, azaz négyszeres távolságról beszéltünk.
Száz szónak is egy a vége egy cápának remek a szaglása, de nem jobb, mint egy ragadozó csontoshalé. A cápák a többféle érzékszervük közül mást és mást használnak a távolság függvényében. Először a hallást, és csak aztán a szaglást. Hogy utána mi jön, arról már egy másik bejegyzésben lesz szó.
Folytatás következik. Ebben arról írnék, hogy milyen a cápák látása, meg, hogy valójában miért akarják kicibálni a vas cápaketrecből az őket csodáló búvárt. Előre kell bocsátanom, nem búvárkonzervet szeretnének reggelizni.
