A tökéletes ragadozó cápák - Hiedelmek és valóság (3. rész)

Ám mielőtt ezzel a furcsa, számunkra különös érzékeléssel foglalkoznánk, előbb folytassuk az előző blogbejegyzés érzékszervi felsorolását. Ott megtudtuk, hogy a cápák legtávolabbról a fülükkel érzékelik a zsákmány által keltett vízrezgéseket, majd ahhoz közeledve bekapcsol a szaglás. E kettő érzékszerv a látótávolságon túli zsákmány körülbelüli irányának meghatározásában játszik fő szerepet. Ám még mielőtt a látás venné át az irányító funkciót, egy a halaknál általánosan elterjedt speciális érzékszerv jön sorra. Ez az oldalvonalszerv.

3. Mit érzékel a cápák oldalvonalszerve?

Ez egy a porcos és csontoshalaknál egyaránt megtalálható, a fülhöz hasonlóan szintén vízrezgést érzékelő szerv. A test oldalán, vonalszerűen végig húzódó lyuksorozatról beszélünk. Ezekben az egymással összekötött lyukacskákban zselészerű anyag rejtőzik, meg jó sok idegvégződés. Ahogy a vízrezgések elérik ezeket a lyukacskákat, megremegtetik a zselés anyagot és ezzel ingerlik az idegvégződéseket. Technikailag úgy működik ez, mint a fül. Úgy is mondhatnánk, hogy a halak ilyenkor az oldalukkal is hallanak. 

Felmerül a kérdés, hogy mi értelme van még egy vízrezgést érzékelő szervnek? Miért nem elég a nagy hatótávolságú fül? Minek lyukasztgatják ki a halak az oldalukat, mintha bérletük lenne egy rossz piercing-szalonba? A válasz egyszerű, azért, mert nem ugyanolyan vízrezgéseket érzékelnek. Kicsit olyan ez, mint a földi közlekedés eszközei egy marslakó számára. A kis zöld, sokkezű, soklábú marslakó megérkezik a Földre, és nem érti, hogy mi a csudának vannak autók, amikor a repülőgépekkel sokkal gyorsabban haladnak ezek a viccesen csúnya kétlábú nyominger földlakók. Pedig a válasz nekünk egyértelmű. Bár a repülők a hosszútávú utazásnál tökéletesek, ám teljesen alkalmatlanok arra, hogy mondjuk, elugorjunk velük egy hétvégi bevásárlásra. Arra az autó a megfelelő. Ám ez utóbbi tökéletesen alkalmatlan arra, hogy eljussunk vele a Maldív-szigetekre. Kivéve persze, ha egy jó nagyot ugratunk, mondjuk Sri Lankáról.

Más a hatótávolság, más a cél. Pontosan ez van a fül és az oldalvonalszerv esetében is. Más a cél, mert más a hatótávolság, ugyanis eltérő frekvenciájú vízrezgésekre optimalizáltak. A fül nagy távolságra terjedő alacsony frekvenciájú hangokat fogja be, míg az oldalvonalszerv sokkal kisebb terjedési távolságú, magas frekvenciájú vízrezgésekre jelez. Az oldalvonalszerv max. 100 m távolságból tud megfelelően működni.

4. Mennyire jó a cápák látása?

A látás a szárazföldön az egyik legfontosabb, ha nem éppen a legfontosabb érzékelési mód. Emberként a környező világról alkotott képem információinak 90 %-át látás útján szerzem. A víz alatt viszont a szem erősen másodlagos szerepet játszik. Miért? Gondoljunk bele, hiába átlátszó a víz és a levegő is, a levegőben akár több kilométerre ellátni, de még a legtisztább tengerben sem lehet 40-50 méternél messzebbre tekinteni. Egy táplálékdús (azaz zöld) tengerben a látótávolság max. 1-10 m. A szem a vízben is nagyon fontos érzékszerv, de a korlátozott látótávolság miatt csak a viszonylag közeli prédát lehet vele észrevenni. Persze, ha a cápa már meglátta a zsákmányt, akkor a szeme sokkal több és jobb információt ad, mint a füle, orra vagy oldalvonalszerve, így arra fog támaszkodni.

A cápák szürkületben a legaktívabbak, azaz nem elég, hogy a látótávolság korlátozott, még a napfényből is rendkívül kevés jut le a felszín alá a vadászati napszakjukban. Mit lehet ilyen esetben tenni? Vagy sajnálkozhatnak, hogy milyen szomorú az ő sorsuk, és szponzorokat keresnek maguknak, vagy módosítják a szemüket. A cápák az utóbbi választották. (Megjegyzem, nem minden élőlény döntött így. Például a pisztolyrákok a szponzorkeresést választották. Felkutattak maguknak néhány hiszékeny gébet, és meggyőzték őket, hogy nézzenek már helyettük, keressék meg helyettük a ragadozókat. Cserébe viszont összkomfortos lyukat ásnak a homokba, amiben a gébek is lakhatnak, és amelynek teljes gondnoki terhét átvállalják. Ezért tolják ki egész nap a beomló koralltörmeléket a közös lakóhelyükről. Ha valakit érdekel, rengeteg ilyet tudok mutatni egy vörös-tengeri szafarin.)

Szóval a cápák a kevés fény felfogására alakították át a szemüket. Nagyon egyszerű trükkel oldották meg a dolgot. Egész egyszerűen egy „tükörréteget” (ezüsthártyát) húztak fel a szem leghátsó részén, a retina mögött, amely visszaveri a rávetülő fénysugarakat. (A kíváncsibb olvasóknak elárulom, hogy ez a tükörréteg guaninkristályokból áll.) Így ezek a fénysugarak kétszer jutnak át a szemben lévő fényérzékelő sejteken. Egyszer oda, egyszer vissza. És ahhoz, hogy erről megbizonyosodjunk, nem is kell kibarkácsolni egy cápa szemét, egyrészt azért, mert úriember (és úriasszony) nem tesz ilyet, másrészt azért mert a cápák a legritkább esetben járulnak hozzá önként a kísérlethez. Sokkal egyszerűbb a szemükbe világítani, és akkor pontosan ugyanúgy világít a szemük, mint a macskáknak. Az ezüsthártya visszaveri a fényt. (A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a nappal aktív cápafajoknak nincs ilyen ezüsthártyájuk.)

Szóval, látótávolságon belül (1-40 m) a cápa a szemére hagyatkozik. De mi van 1 méteren belül? Na, ott gond van, mint a hollók víz alatti repülésével.

5. A cápák csodálatos elektromos érzékszerve

Gond azért van, mert a cápák szemei két oldalt helyezkednek, el, viszont a harapás nem féloldalasan, hanem szemből történik. Vagyis a jószág hiába fókuszál az orra hegyére, hiába bandzsít, az utolsó méteren (amikor már nyitja a száját) nem látja jól a zsákmányt. További probléma lehet az, hogy a zsákmányállat - el nem ítélhető módon - megpróbál védekezni. Csíp, rúg, harap, karmol, melyekkel veszélyezteti a ragadozó szemének épségét. Lássuk be, egy nagy fehércápa nem lesz őszintén boldog, amikor elkap egy oroszlánfókát, ha az a végén kiveri az egyik szemét. Csak egy mazochista cápa célja lehet az, hogy cápa-Jumurdzsákként tengesse további életét. Ezért a támadás utolsó pillanatában, az utolsó méteren egy fehér védőhártyát húz a szemére. Ezt hívjuk pislogóhártyának. A pislogóhártya ugyan megvédi a szemet, viszont semmit se lehet látni tőle. Akkor hogy kapja el a folyamatosan mozgó prédát a ragadozó?

Itt jön a képbe az elektromos érzékszerv. Az úgynevezett Lorenzini-féle ampullák a fejen, főleg az orron és ott is inkább alul található, piciny lyukakban végződő vakjáratok. Össze lehetne téveszteni őket az oldalvonalszerv lyukacskáival, csak az elhelyezkedésük mutatja meg, hogy mikről is van szó. A szintén zselével töltött járatok végén idegvégződések rejtőznek. Ezek képesek arra, hogy a zsákmány izomműködése által keltett icipici (nanovoltos!) feszültség-különbséget érzékeljék. Egész egyszerűen egy élő izomtömeg, sejtjeinek működése közben elektromos erőteret hoz létre. Egy kipurcant izom ilyenre nem képes, így egy tonhaldögöt a cápa nem tud elektromos érzékszervével felfogni. Viszont egy tonhaldög nem is fog elúszni a harapás elől.

Ez az elektromos érzékszerv annyira fontos, hogy felülbírálja a szaglást vagy a látást. Ha veszünk egy kevés értelmű adriai macskacápát, berakjuk egy akváriumba, a homokos aljzat tetejére egy halszeletet teszünk, ettől távol meg két elektródát süllyesztünk a homokba, hogy izomműködést imitáljunk, akkor a gyagya hala nem a halszeletet eszi meg, hanem a homok alatti elektródákat támadja! Egy elmélet szerint a pörölycápa fajok furcsa fejformájának oka lehet az, hogy így sokkal több Lorenzini-féle ampulla fér el a fejen. Ezt támaszthatja alá az a tény is, hogy a pörölycápák táplálékának jelentős részét teszik ki a homok alá rejtőző ráják.

És itt jön a dobpergés, meg harsonák, mert most megmagyarázom, hogy miért akarja egy ketreces merülésen a nagy fehércápa kivadászni a búvárt a ketrecből. Miért harap a ketrecbe, ahogy azt sok felvételen láttuk már? Hogy miért akarja? Hát semmiért, mert nem akarja, csak szimplán téved. A cápa orra előtt elhúznak egy tonhaldarabot, amelynek érzi a szagát, látja, hogy ott van, ott mozog. Követni kezdi, és így jut el a ketrechez, hiszen a jó felvételek kedvéért oda húzzák a csalit. Amikor a ketrechez ér, és a tonhal már jó közel van, akkor jön a pislogóhártya, meg az átmeneti vakság, és a Lorenzini-féle ampullák. Ezeket viszont becsapja a nagy tömegű vas ketrec. A cápa szimpla tévedésből harap a ketrecbe. Nem akarja ő kibontani a búvárkonzervet, esze ágában sincs. Ő csak téved. Ahogy a kezdő vadász is téved, amikor szürkületben háromszor lapockán lövi a kapitális szarvasbikát, majd amikor közelebb megy, akkor látja, hogy egy nagy fatuskót fektetett kétvállra. A vadászt a szeme csapta be, a cápát meg az elektromos érzékszerve.

Összefoglalva a témát azt mondhatjuk, hogy a cápák 1-2 km távolságból a belső fülükkel meghallják, a zsákmány által keltett vízrezgéseket, aztán úgy 500 m távolságból megérzik a szagát, 100 m távolságból oldalvonalukkal más vízrezgéseket fognak fel, 1-50 m távolságból nézik a zsákmányt és az utolsó méteren az elektromos érzékszervükre támaszkodnak.

A fentiekből kitűnik, hogy a cápák zsákmányszerzése hihetetlenül jól felépített, sok érzékszervet használó, bonyolult, aktív folyamat, és csak a mi Tádénk hiszi azt, hogy a cápa kiszagolja a zsákmányt, aztán hamm!

(Ha tetszett a blogbejegyzés, akkor keresd a folytatást más témákban is.)